A könyvet last minute olvasással fejeztem be, mert A Sztori nevű játékra be kellett már fejeznem, zenéket gyűjtenem hozzá, és a testvérem már majdnem lerágta a fülem, annyit nyaggatott, hogy vegyek már erőt magamon.
Szenvedtem az első kétszáz oldalnál, nem kötött le annyira, mint amennyire vártam volna.
Természetesen magába szippantott, miután átlendültem a MUSZÁJ fázison.
Ha szabad ilyet mondanom, baromi nehéz volt megjegyeznem mind a hét barát nevét, és arcot is társítani hozzájuk, mert na, mégiscsak heten voltak.
Nagyon szimpatikusnak lett lefestve a Dellecher, szívesen vettem volna részt az órákon, az előadásokon, főleg a rögtönzötteken. Külön kiemelkedő hangulatot adott a kötetnek az, hogy a szereplők rengetegszer úgy folytatták a dialógust, hogy Shakespeare-t idéztek, és beépítették az éppen zajló párbeszédbe.
A történet egy gyilkosság köré épül, akinek elkövetőjét már azért az utolsó kétszáz oldalban fel lehet fedezni, mégha egyes jelek kicsit másra is akarják sózni a terhet. És igazából nagyon lehet sajnálni a gyilkost, és Olivert is, aki a kis naivitásával, a jóságával sok mindenbe beleüti orrát, pedig lehet, ha nem tette volna, jobb események láncolata követte volna a fiatalokat.
Még a gyilkosra visszatérve… Lehet egyáltalán annak nevezni?
Olivert kicsit naivnak éreztem, kedvesnek és jóindulatúnak, de cseppet sem butának. Az ész megvolt benne, és pont ezért akadtak olyanok, akik esetlegesen alábecsülték.
Jamest szerettem, (és a tesóm is). Még akkor is, amikor nem. Kettejük közt volt egy fajta rajongás, egyesek szerint kémia, amibe még mindig bele lehet kötni, hiszen a könyv lezárultával tulajdonképpen egy elég szép, hatalmas függővéget kaptunk.
Meredith maga a gyönyörűség, és talán a fájdalom. Volt egy sor, amit nem tudok pontosan idézni, de haasonló: “Bánj úgy egy lánnyal, mint egy ribanccal, és meglásd, az lesz belőle.” Ez elég árulkodó szerintem. Mármint a mondat jelentése, és nem a memóriám romlása.
Wrent leginkább egy porcelán csészéhez, vagy tányérhoz tudnám hasonlítani. Ő bizony leesett az asztal sarkáról, darabokra tört, és nem tudta újra összeragasztani magát.
Filippa eleinte jelentéktelennek tűnt, aztán egyre inkább kezdtem felfedezni benne az igazán szemrevaló tulajdonságokat, és a végén egy hatalmas nagy tiszteletnek örvendett a szememben.
Richardot utáltam. Viszketett a tenyerem, annyira képen akartam csapni (Félretéve azt az apróságot, hogyha a történet szereplői lettem volna, és megpofoztam volna, valószínűleg én szendvedtem volna a nagyobb kárt. De akkor sem bírtam.)
Alexandert imádtam. Tipikusan a drogos, piás, jóképű, sajnálatunkra meleg srác, aki ráadásul kiemelkedő humorérzékkel és higgadtsággal is rendelkezett.
Összességében nagyon megszerettem a könyvet, és hozzáadott a Shakespeare szeretetemhez is egy jó nagy adagnyit.
IDÉZET
“(...) hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül (...)”
"– Oldozd fel magad. Hibáztasd a sorsot."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése