Stephanie Garber: Volt egyszer egy összetört szív

 

💜Stephanie Garber: Volt egyszer egy összetört szív💜

Még akkor találkoztam ezzel a könyvvel először, amikor angol köteteket kerestem gyakorlás gyanánt. És megláttam ezt a címet; Once upon a broken heart, és szerelembe estem. Nem a borítóba, nem a fülszövegbe, a címbe.

Habár felmerült a gondolat, nem fogom kedvelni, ugyanis a testvérem rossz véleménye az írónő egy másik regényéről (Caraval) nem volt éppen pozitív. Már az első 20 oldalnál éreztem, hogy vagy hatalmas fejlődésen ment keresztül Garber, vagy itt is ég és föld vagyunk a tesómmal. Valószínűleg az utóbbi.

A kötet eseménydús, erősen felépített háttérvilággal, tündérmesékkel, mondákkal és azokkal a csodásan veszélyes fantumokkal.

Jacks jellemzése, az illata, a külseje, a habitusa egyszerűen olyan egyedinek tűnt számomra, hogy azonnal megkedveltem. A tény, hogy a csókja halálos, felvillanyozott. Félreértés ne essék, nem vagyok szuicid, de ezt is egyedinek tartottam, valamint mérhetetlenül romantikusnak Evangeline-t figyelembe véve.

Nagyjából Jacks összes megnyilvánulását (igen, rettentően sok) becetliztem, ezért amikor kapizsgálni kezdtem valamit, visszalapoztam, és örömködtem, hogy haha, én már tudom, miről van szó.

Evangeline már a nevével és kinézetével megvett kilóra. Habár először A hercegnő és a béka jutott eszembe róla, iszonyatosan szép névnek tartom. Szóval el is döntöttem, hogyha véletlenül lesz gyerekem, és történetesen pont lány, kimegyek Angliába megszülni, vagy itt kiharcolom, hogy így hívhassák.

Nem vagyok éppen optimista, a túlontúl ilyen embereket sem kedvelem (kivéve egy barátnőmet, meg egy edzős társam), de Evangeline megszerettette magát velem. A reménykedése, ami sosem hunyt ki, alapvetően idegesítően hatott volna rám, de az, hogy azért reménykedik mindig, mert az anyjától tanulta ezt a hozzáállást, eltörölte az ellenérzéseimet.

Annyira örültem, hogy végre egy olyan szereplőről olvashattam, aki (viszonylag) boldog gyerekkor részese lehetett, akit szerettek a szülei, és viszont! Ritkaságnak tartom manapság ezt.

Normál esetben azt is ellenszenvesnek tartottam volna, hogy mindig mindenkit meg akart menteni, mintha nem lenne jobb dolga, de az írónőnek sikerült ezt is úgy tálalnia, hogy nemhogy nem idegesített, még jobban meg is kedveltem érte a lányt.

Jacks és Evengeline kapcsolata vérbeli enemies to lovers. Még várom a lovers részt, de csak kikötünk ott is. Mondjuk nem sajnálom, hogy slow burn, mert nagyon szépen érzékeltet az írónő minden kis rezdülést, és szeretem a hajam tépni, csak hogy végre essenek már egymásnak.

A cselekmény iszonyat pörgős volt, sosem untatott, ami meg is látszott, mert két nap alatt le is daráltam. Utólag visszagondolva, elnyújthattam volna az olvasását, mert most rohanhatok könyvesboltba, utána meg szenvedhetek, hogy nincs lefordítva a harmadik kötet. Elvetemült pillanataimban még az is felmerült, hogy megveszem angolul, ha megjelenik, és úgy olvasom, de én olyan élményt szeretnék, amihez nem elég az angol.

SPOILER

(Ha el akarod olvasni, jelöld ki, mert fehér betűszínt állítottam be neki a kellemetlenségek elkerülése végett.)

Majdnem megkönnyeztem Apollo (majdnem) halálát, ami nagy szó!

SPOILER VÉGE

Úgy érzem, kedvencet avattam… és most megyek eszem egy almát.

IDÉZET

“– Mintha féltékeny lennél.

– Ha szerinted féltékeny vagyok, mert más sebzett meg, akkor igazad van.”

"For anyone who has ever made a bad decision because of a broken heart"

Egyébként legszívesebben az egész könyvet beidézném ide… De az sért pár jogot, szóval maradjunk ennyiben.